Az amit gyerekkorunkban kapunk, az egész felnőtt életünkre hatással van, legyen az pozitív vagy negatív. Személyes példámon keresztül megmutatom hogy mennyire igaz is ez. A családját senki nem választja, mindenki kapja. Nekem fantasztikus szüleim vannak, a világon jobbat nem kérhetnék náluk, hála istennek nagyon nagyon szoros is velük a kapcsolatom. Igen ám, de a rokonság egyes tagjai már közel nem állnak hozzám ekkora szeretettel. Minden egyes alkalommal amikor hozzánk jöttek mindig azt méricsgélték (szinte mint akiknek lézeres a szemük) hogy hány grammot híztam. Ha éppen nem híztam akkor is megjegyzést tettek az alakomra, illetve arra hogy egy értéktelen ember leszek, vagyok, hiszen az IQ szintem az szerintük egyenlő volt a nullával. Pluszban már csak azért sem szerettek mert őszinte ember lévén soha nem hordtam álarcokat, és mindíg azt mondtam amit gondolttam, ez pedig nyilván a nem tetszésüket váltotta ki. Tehát minden egyes alkalmat megragadtak csak hogy valami amivel belém tudjanak rúgni. Persze a szüleim folyamatosan mellettem álltak, támogattak, és azt is mondták higy az amit ezen kedves emberek állítanak rólam, az nem igaz. A lényeg! Ezek olyan mértékben belém ivóttak aminek hatására egy életre meggyűlöltem a testem, azt az embert aki vagyok, az önbizalmamat leigázták, sosem szerettem magam, aminek az lett a vége hogy a tükörben látott testet elkezdetem le igázni, ami odáig jutatott hogy kórház lett a vége, melynek a lenyomatát életem végéig hordozom. Köszönöm ezúton is nekik! Nyilván ahogy teltek az évek egyre nyitottabb lettem az önismeret, önfejlesztés felé, és ma már tudom hogy mennyit is érnek ezek az emberek, de ettől függetlenül a mai napig folyamatosan harcolok önmagammal. Ami még inkább fokozódik ha stresszes vagyok. Az értékességemet a tükörben látott test, és külalak alapján ítélem meg. Ha nem az a forma köszön vissza rém a tükörből, haragszom magamra, és jön az ördögi kör. Evés zavar, önutálat, szorongás, szomorúság, düh és még folytathatnám. Nyilván roppant sokat jelent a szerető szüleim, a párom, a barátaim szeretete akik úgy szeretnek ahogy vagyok, teljes mértékben elfogadnak, ez azonban egy ilyen pecsét feloldására nem elég. Mindezt azért osztom meg veletek mert közel a 30-hoz még most is ezzel küzdök. Vannak jobb és rosszabb időszakok, de azt tudom hogy ez már egy életre belém ivódott....
Ezért kérek szépen mindenkit, ne bántsátok a másikat! Ha nem tudsz a másiknak kedveset mondani, akkor inkább ne szólalj meg! Nyilván ha két őszinte felnőtt beszélget egymással akkor picit másabba a helyzet, de akkor is lehet azt szeretettel le kommunikálni! A lényeg hogy érezze a másik fél, hogy attól hogy te elmondod a saját véleményed, még igenis szereted őt, és az ő személyének az értéke az nem ettől a beszélgetéstől függ, mert p mindezek ellenére számodra egy nagyon értékes, fontos ember! Teljesen más az ha így kommunikálunk és fordulunk a másik felé!
Ne bánts, mert lehet hogy te csak pillanatnyi csipkelődésnek szánod, azonban egy lelkileg amúgy is érzékenyebb emberben egy életre szóló nyomott hagy, főképp ha az adott személy ráadásul gyermek!
Van egy fantasztikus mondás ami nagyon igaz!: "Ne szólj szám, nem fáj fejem!"